Színpadközeli történetek - első rész

2016.06.13 10:57

Úgy gondoltam blog sorozatot indítok és csokorba gyűjtöm a fellépésekkel kapcsolatos, tanulságos vagy éppen mulattató történeteket, eseményeket. Táncos pályafutásom során számos ilyen jellegű élménnyel lettem gazdagabb, később a fellépőcsoportommal még tovább bővült ez a kincsestár.

Jöjjön hát az első sztori:

Színpadi szárnypróbálgatásaim egy ismert csabai tánciskolával együttműködve kezdődtek. A többféle táncstílus mellett kuriózumnak számított az orientális tánc, örültem a közös lehetőségnek. Főleg falunapokra jártunk, ahol mindig lelkes közönség fogadott minket. Egy forró nyári napra esett a fellépés. Kis sátrakban volt az öltözőnk, ahol akár - a hőmérséklet miatt - szanunaszeánszot is lehetett volna tartani. A színpad előtt hatalmas üres tér, távolabb a sörsátrak alatt ülve, hűsölt a közönség. A színpad fekete padlója magába szívta az aznapi forróságot és duplán adta ki magából. A versenytáncosok, cipőjük jóvoltából ebből semmit sem vettek észre, bezzeg az én meztelen talpam. Az első pár másodperc igazán fájt, a többit már nem éreztem, csakúgy, mint aki parázson lépked. Csak ott szaladnak, nekem pedig táncolnom kellett. Hosszú percekig, a távoli közönség örömére. Mosoly az arcon és a show folytatódik. Az aprónak nem nevezhető vérhólyagok emlékeztettek arra, hogy néha bizony fel kell adni az eleveket (mezítláb táncolok, hogy még közelebb legyek a Földanyához) és testszínű pacsnit húzni a kellemetlenségek elkerülésére. A nagy meleg ellenére a színpadhoz szállingóztak az emberek, főleg a gyerekek csillogó szemei lendítettek túl a nehézségeken. Tánc közben nem szoktam sokáig időzni egy-egy arcon, igyekszem mindenkinek táncolni és átadni az élményt, de akkor megfigyeltem egy kis arcocskát, ami nagyon komoly volt. Szinte feszült figyelemmel, koncentrálva nézett a 6-7 éves forma kislány. Mosolyogtam rá, de ő komor maradt. A produkciók után még megvártam a többieket és azon tűnődtem, mire gondolhatott közönségem talán legfiatalabb tagja. Ekkor szégyenlősen, de kitartóan igyekezett felém és kijelentette, hogy ő is hastáncos lesz. Nagyon figyelt, hogy megjegyezzen minden mozdulatot, hogy később felidézhesse és eltáncolhassa. Nagyon jól esett, hogy ebben a kislányban elindítottam valamit, egy célt adtam neki, melyet később megvalósíthat. Az, hogy példaképként tekintett rám, hogy tőlem szeretett volna tanulni (pedig még nekem is volt hova fejlődnöm és ez a fejlődés ma is tart) felbecsülhetetlen, szívet melengető érzést nyújtott. Egy kezdetben fájdalmas, de annál sikeresebb szereplés élményével lettem gazdagabb.